Megtalálták a bűnbakot?

Spekuláció, avagy át lehet-e alakítani a kapitalizmust?

Az európai politikusok a jelek szerint megtalálták a bűnbakot, minden baj okozójaként a spekulációt kárhoztatják.

_{2010.03.20 10:00}_MTI

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret -Kisebb betűméret

_hirdetés

A jelesebb nyugati purifikátorok között volt az utóbbi napokban a francia elnök, a német pénzügyminiszter, a görög kormányfő és az Európai Bizottság elnöke. A görög miniszterelnök még az amerikai elnöknek is fölvetette, hogy korlátozni kellene a szuverén adósságokra alapított piaci biztosítási termékek (CDS) szabad kereskedelmét, az ilyen korlátlan kereskedelem ugyanis alkalmas arra, hogy egyes országokat fizetésképtelenségbe taszítson.

Az Európai Bizottság elnöke is pedzegette, hogy ezekkel az államadósságra szóló, származékos biztosítási kontraktusokkal (CDS) csak azok kereskedhessenek, akik birtokolják az államadósságot megtestesítő kötvényt. Őszerinte is a korlátlan CDS-spekuláció érdemtelenül leértékeli az eurót, és ezzel veszélyezteti az euróövezet szilárdságát.

A spekuláció elítélése mindazonáltal nem új keletű: régóta mutogatnak kormányférfiak szerte a világon a spekulációra mint a pénzügyi világválság okozójára, legújabban főleg azóta, hogy az úgynevezett "nem elsőrendű" amerikai jelzálogkölcsönökre alapozott származékos termékek 2007-től romba döntötték a nemzetközi pénzügyi rendszert. Csekély vigasz, hogy a romok alól nem kerültek elő a kezdeményezők: a Lehman Brothers befektetési bank 2008 őszén csődbe ment, a többieket felvásárolták nagy kereskedelmi bankok, így a befektetési bank intézménye mint olyan megszűnt a Wall Streeten.

Nagy volt tehát a felfordulás, de a legnagyobb baj az volt, hogy ez a spekuláció, pontosabban a szükségszerű összeomlása gazdasági világválságot okozott, és a gazdaságfinanszírozás csatornái máig sincsenek teljesen kitisztítva.

Jogos hát a kérdés: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? A spekuláció a hibás, vagy a hibás gazdaságpolitika? A "nem elsőrendű" - értsd: hitelképtelen adósoknak osztogatott - amerikai jelzálogkölcsönök piaca és a rájuk épített nemzetközi piramisjáték azért alakulhatott ki, mert a Clinton-kormányzat az 1990-es évek végére - abban a hiszemben, hogy a számítógép és az internet elhozta a szakadatlan gazdasági növekedés aranykorát - úgyszólván felszámolta az addigi állami pénzügyi, piaci ellenőrzés legjavát, előnyben részesítve a piacok, pontosabban a piaci szereplők önszabályozását.

Ez azonban nem lett volna elég, ha nem lett volna ott az amerikai gazdaságpolitika is: a Fed 1 százalékra csökkentett alapkamata. Valójában ez mutatott irányt a spekulációnak, hogy merre érdemes, illetve egyáltalán merre lehet profitot keresni: amikor a pénz ára alacsony, csak a nagyobb széria hozhat eredményt. És minél nagyobb volt a széria, annál nagyobb volt az összeomlás, amint a megalapozatlan értékpapírok tönkrementek. A kétes jelzálogadósságokra épített értékpapír-spekulációt ugyan a bankok találták ki, de az állami gazdaságpolitika volt előbb, az ösztönözte.

A gyenge szabályozás növelheti a bajt, de a jó reguláció sem csodaszer. A piaci spekuláció ugyanis a tőke működésének fogalmi eleme, más szóval: így működik a tőke, és nem másként. A "káros" spekuláció ugyanarról a tőről fakad, mint a "jó" spekuláció, vagyis a tőke teremtő, építő képessége: a profit reményéből. A spekuláció csupán az elérhető profit és a kockázatok összemérése. Hogy a tőke egyedül lehetséges működési módjaként ez épít-e vagy rombol is, az attól függ, milyen lehetőséget nyit számára a gazdaságpolitika: könnyű prédát kínál-e kamatpolitikával, állami túlköltekezéssel, adóssághalmozással vagy nem.

A CDS-fronton sem azért támad a spekuláció, nem azért rontja az euró árfolyamát, mert irigyli az emberek nehezen megtakarított euróit, hanem azért, mert a kormányok EU-szerte elszabadították az államháztartási hiányokat, és ezzel ténylegesen kihívták a támadást. A helyzet profitot kínál az euró elleni fogadások számára. Amit most "káros" spekulációnak neveznek, az nem más, mint a piac természetes, profitérdekű ítélete a kormányzati hibák fölött.

Ezen önmagában semmiféle szabályozás nem segít, legföljebb leplezheti a bajt. Ráadásul a piac igyekszik is ellenállni. Obama elnöknek nem tetszett a görög kormányfő kérése a CDS-kereskedelem megregulázására. Talán a tapasztalata miatt fogadta ridegen a kezdeményezést, miután januárban neki is volt ilyesféle terve: törvénnyel szerette volna megtiltani a pénzintézetek sajátszámlás pénz- és tőkepiaci ügyleteit, sajátszámlás befektetéseit fedezeti és magán részvényalapokba, és korlátozni a legnagyobb kereskedelmi bankok teljes kockázatvállalását.

Ám a kongresszus február végén már egy felvizezett javaslatot kezdett vitatni, és mire a vita véget ér, valószínűleg semmi sem marad az ötletből. A probléma magva ugyanis az, hogy nem lehet külön betiltani a káros spekulációt, és engedélyezni a hasznos spekulációt. Nem lehet Angliában bevezetni a jobboldali közlekedést úgy, hogy először kísérletképpen csak a buszoknak... Vagyis a spekulációt csak a tőkével együtt lehet betiltani. 1917-től 1990-ig számos kísérlet folyt Európában a kapitalizmus betiltására, azzal együtt természetesen a piaci spekuláció is megszűnt.

Ma már tudjuk, hogy a kelet-európai kísérlet nem volt sikeres. És fordítva: éppen ezért volt sikertelen az egykor "létező szocializmus" reformja is. Ugyanis, ha a szocializmust megreformálják, akkor - mint láttuk - egyszer csak kapitalizmus lesz belőle. Ha pedig a kapitalizmust úgy istenigazában megreformálják, akkor egyszer csak szocializmus lesz belőle. Vagy-vagy: harmadikat még nem talált fel az emberiség.

Mindez arra vall, hogy a spekuláció elleni fellépés mint politikai jelszó rokonszenves lehet, de mint gazdasági programot komolyan venni nem érdemes. A kormányok hibás gazdaságpolitikáját érdemes - és talán lehetséges - "betiltani", mert abból él az, ami a tőke káros spekulációjának látszik.